Luxor a történelemkönyvekből Théba néven ismert  Nílus-parti városka, ahol talán még a századfordulón megállt az élet. Az utcákon konflisok, vagy régi, nagy, hátsó ülésükön lefüggönyözött taxik járnak. Patinás épületek, árnyas sétányok, korabeli kikötők. A komp, melyen átutazhattuk a Nyugati-partra,  egy ingatag rozoga alkotmány,  rajta többszáz helyi férfi, apró fekete, mezítlábas gyerek, kosaraikat a fejükön cipelő asszony,  egyszóval az "igazi túristák" által messzire kerülendő úszóalkalmatosság.  Nekem azonban tetszett, ahogy tetszett az az illategyveleg is, ami a másik parton fogadott: sült banán, különleges halak, rákok,  és még ki tudja mit sütöttek a szabadban a környék lakói. Valahányszor átértünk, tisztán és mélyen éreztem: igen, ez "a" valódi közel-keleti varázs, varázslatos Közel-Kelet, amitől én örökre megfertőződtem.

                                                     

Pár nappal később utunk  valódicélja, maga a Thot-hegy, rajta a szentély, két meghatározhatatlan alakú pülonjával ott magasodott előttünk.

 

Pár szó az előzményekről:

 

Egyiptomban már a hatvanas évektől folynak magyar ásatások.  A munkákat dr. Kákosí László professzor úr vezeti (vezette, mert  sajnos, 2008-ban elhunyt).  Az ő legutóbbi ásatása még nem fejeződött be (Dzsehutimesz óbirodalmi fáraó tiszt és feleségének földalatti, labirintus-szerű temetkezési helyéről van szó, ahová később én is "bebocsátást nyertem"; előttem Göncz Árpád járt ott vendégként), amikor a professzor úr szokásos délutáni teájának kortyolgatása közben, a hegyeket nézve megpillantott valami furcsát, valami szokatlant. A látvány nem hagyta nyugodni. Jogosan. A két kis pontocska ugyanis két pülon volt, melynek léte később ámulatba ejtette a világot, hiszen az egyiptomiak soha sem temetkeztek hegytetőre.  (soha sem hágtak magasra, féltek közel kerülni Allah-hoz, dehogyis akarták, hogy még életükben színről-színre lássa őket, hiszen közelről hamarabb meglátja a gyarlóságaikat) A felfedezés után a világ összes egyiptológusa szerette volna megszerezni az ásatási koncessziót. Hogy ez épp egy huszonéves magyar  tudósnak, Vörös Győzőnek  sikerült - nem véletlen.

 

Szétosztottuk a vizespalackokat, némi élelem és a melegruha - csupán ennyit csomagoltunk az útra. Az első fél órát alig észrevehetően emelkedő  "könnyű" terepen tettük meg. Itt kaptuk az utasításokat az előttünk álló (akkor még nem tudtam, milyen nagy ) feladathoz.  Meg kellett jegyeznünk, hogy  bármilyen meredeken is haladunk, a kőfalba kapaszkodni tilos! (omlik-málik,  magával ránt) A fel-felbukkanó Háromperces Skorpiók  a farkukból befecskendezett mérgét pedig három perc alatt ki kell szívni (ezért a neve Háromperces Skorpió), ha meg akarjuk menteni  az életünket. Sikoltani is szigorúan tilos! A váratlan hangtól elvétjük a lépést, a keskeny 70 centis útszegélyeket pedig 50-60 méteres mélység övezi! (a fotók, amin ezek az utak láthatóak, egy kölcsön kapott  katonai légballonból készültek)  

 

Szépen, fegyelmezetten haladtunk hát.  Nem éreztem megerőltetőnek az iramot, de egyre jobban kínzott a szomjúság. Éreztem, ahogy megkeményedik a nyelvem, a fogaimon egy csepp nedvesség sem marad. Sokáig nem értettem, miért van az, hogy csak nekem van ezzel problémám? A választ Győzőtől tudtam meg: ötünk közül én voltam a legjobban nekivetkőzve. Vállam, karom csupaszon volt, én párologtam tehát a legnagyobb felületen, amit azonban egyáltalán nem éreztem a forró, száraz sivatagi szélben. Amint beburkoltak azonnal végetértek a szenvedéseim -  ekkor érezhettem át először, hogy miért ragaszkodnak az arabok a legnagyobb hőségben is  kendőhöz, turbánhoz, galabiához. Lassan haladtunk, egyre feljebb és feljebb az útnak nem nevezhető keskeny csapáson. A kőporos, omladékos talaj kincseit kutattuk: találtunk  15 ezer éves megkövesedett faágat, kőszerszámot, kő-kagylókat. Egyre többet csúszkáltunk a széleken, egyre keskenyebb peremeken lavíroztunk, és egyre távolabbról hallottuk a sivatagi sakálok ugatását. Lassan leszállt a Nap. Ebben a páratlan fényjátékban érkeztünk a tetőre, ahol a  pülon két kiterjesztett fekete szárnya hivogatóan tárult elénk. 

 

Amikor leszállt az éj, az élményektől megrészegülve hallgattuk Rezső (asszirológus-csillagász) bolygókról szóló előadását - sehol a világon nem voltak olyan közel hozzám a csillagok, mint ott, akkor. Nem csoda, hiszen fent voltam a világ tetején, a szó szoros, és átvitt értelmében is. Valamennyien hálatelt szívvel, még ott helyben elé térdelve köszöntük meg Allahnak a lehetőséget!  (és persze kitértünk arra is, hogy fogja vissza  az itt élő dzsinneket, hogy ne jöjjenek velünk vissza a faluba bosszút állni, amiért  zaklattuk őket:))

 

Kairó, Théba, Thot-hegy, 2006.