A repülőlőtér tranzitvárójában egyedül voltam nő, körülöttem csupa közel-keleti, jellegzetes ruhát viselő férfi várakozott. Éreztem magamon a kiváncsi tekinteteket, mégsem éreztem félelmet, vagy szorongást - lefoglalt az érzés, az utazásokat megelőző útiláz, pedig még nem tudtam, hogy életem egyik legmeghatárzóbb kalandja vár rám.
A gépen a jegyem a harmadik sorba szólt. Az ablaknál egy arab férfi ült, szélen egy fiatal fiú - középre, kettőjük közé kellett beékelnem magam. Nem sokkal később már meg is mozdult velünk a gépóriás. Ezek azok a percek, amikor még a hitetlenekben is megfogalmazódik valamiféle fohász, nem csoda, hogy arab útitársam azonnal félhangos imádkozásba kezdett.
Az út során hamar kiderült, hogy a mellettem ülő fiatalember egyike azoknak az egyiptológus hallgatóknak, aki Luxorba érkezve részt vehet a világhírű Kákosy professzor úr vezette ásatáson. Elmeséltem neki, hogy egyik tudósító barátom meghívására, én is épp odatartok, és hogy már alig várom, hogy megismerjem az egyiptomi magyar misszó legjelesebb személyiségét, Vörös Győzőt, aki kollegám legjobb barátja.
Ottani idő szerint éjjel két órakor érkeztünk a kairó repülőtérre. A késői időpont ellenére nyüzsgő sokaság fogadott, "lefüggönyözött" arcú arab nők, színes galabiájú férfiak, sok-sok feketebőrű kis poronty, kazalnyi bőröndök között szunyókáló terebélyes asszonyságok, minden-minden úgy, ahogy itthon elképzeltem. Itt már leplezetlen pillantások jelezték, nem vagyok mindennapi látvány tejfölszőke hajammal, szemmel láthatóan egyedül, férfi kíséret nélkül.
A kijáratnál meglepetésemre kis csapat várt, kollégám, valamint izraeli barátnője Klári mellett több fiatal egyiptológus, sőt, még Győző is ott volt! Csak később derült ki, hogy persze nem egészen az én fogadásomra érkeztek, a gépen (bár nem tudtam, mert még nem ismertem) együtt jöttem Pudleiner Rezső régész-csillagász-asszirológussal (ő lett az ásatások vezetője, később itthon számos előadását szerveztem), szóval az ováció elsősorban neki szólt, de persze úgy csináltak, mintha nekem is:)
Győző első pillanattól elbűvölt. A huszas éveinek közepén járó, jóképű, rokonszenves fiatalembert persze senki nem nézhette tudósnak, bár rendkívüli intelligenciája már az első percekben átsüt az emberre. Ő az, aki 16 évesen, korengedménnyel került be az egyetemre, tíz nyelven beszél (köztük latin, kopt és arámi nyelven is!), de nem utolsó sorban, aki elnyerte azt a Thot-hegyi koncessziót (ásatási engedélyt), amire a világ nagy öregjei is pályáztak - tkp. ezért érkeztünk valamennyien Kairóba.
Másnap este hivatalosak voltunk hozzá "egy palacsintára". Kairó diplomata negyedében voltunk, ahol egy hatalmas lakásban Kákosy professzor úrral lakott együtt. Természetesen végig az ásatásokról volt szó, így előttem is egyre inkább kirajzolódott az ügy hatalmas, nemzetközi jelentősége, egyre jobban átragad és eluralkodott rajtam is a láz, ami őket már hónapok óta izgalomban tartotta.
Másnap, pénteken éjjel indultunk Kairóból, a történelem könyvekben Théba néven ismert Luxorba. Öten ültünk a Toyotában: tudósító kollegám Imre vezetett, mellette barátnője, hátul a jobboldalamon Győző, a balon pedig Rezső. Legnagyobb meglepetésemre előbb azonban egy hamisítatlan arab étteremben elköltött kiadós vacsora után, nem az országút, hanem a piramisok volt a úticél. Ez aztán meglepetés volt a javából, páratlan, bizarr élmény: éjszaka a piramisok lábánál. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen fegyveresek őrzik a területet, éjszakára se túrista, se régész, se egyiptológus ide be nem teheti a lábát.
A katonák közelébe érve mi is lelassítottunk, és Győző az ablakon kihajolva mondott valamit arabul, ami azonban szemmel láthatóan nem tetszett nekik. Le kellett állítani a motort, majd a fiúkat ki is szállították az autóból. Nagy szócsata kezdődött, de az őrök hajthatatlanok voltak. Majd egyszercsak bekövetkezett az araboknál megfellebbezhetetlen, vitát lezáró gesztus "bemutatása": kéz szemmagasságba emelve, három ujj összeszorítva, és egy kemény, határozott La! (nem!) felkiáltás! Csakhogy..., csakhogy nem az őrök, hanem Győző szájából:) És már ült is vissza magabiztosan: " na, akkor mehetünk". Imre pedig szófogadóan gázt adott, és elhúztunk a fegyveresek előtt.
Amikor azonban magukhoztértek, az őrök sem tétlenkedtek, lekapták a vállukról a puskáikat, és semmi kétségem nem volt, hogy a következő pillanatban belénk, vagy legalábbis utánunk lőnek. De mintha csoda történt volna, mintha egy láthatatlan kéz lefogta volna a kezüket, mozdulatukban megmerevedtek, és álltak, csak álltak, mint egy film kimerevített kockája. Már fenn jártunk a platón, amikor újra megtudtam szólalni...
Éjfél felé járt, amikor nekivágtunk a nagy útnak. Kairóban a városi közlekedés egy európai ember számára maga a legteljesebb káosz, jóformán semmilyen közlekedési szabályt nem tartanak be. Állandóan tülkölnek, kezükkel jelzik az irányváltást és a legváratlanabb manővereket végzik, ha éppen valahová be akarnak fordulni. A városból kijutni még egy őslakosnak is komoly problémát jelent. Éppen egy, a Nílust átszelő hídon araszoltunk, amikor rádöbbentünk: szembe megyünk a forgalommal. Ám a kocsisor egy idő után szinte kettévált előttünk, és mi minden baj nélkül, simán rágördülhettünk a Holtak Városa mellett vezető széles autósztrádára.