Nem is tudom, hány órája utazhattunk már, hiszen mi tagadás, el-elnyomott ekkorra az álom. Arra ébredtem, hogy lassítunk. Az égvilágon semmit, de semmit sem lehetett látni, talán csak a baloldalon, valahol messze-messze egy vízen megcsillanó fényfoszlány jelezte, már elérkeztünk a Vörös-tengerig. Nem tudom, álmodtam, vagy valóban hallottam, hogy a többiek Szuezt emlegetik. De mit akarunk itt, és milyen bekötő utat keresünk, ott, ahol még a madár sem jár? 

 

A világtól távol, azon a helyen ahová igyekszünk bejutni, egy Szent Pál nevű kolostor áll. Falai között 86 szerzetes él, azért éppen ennyi, mert az egyetlen apró patakocska, ennyi embert tud naponta édesvizzel kiszolgálni. Az időpont a látogatásra pedig igenis kedvező, mert a szerzetesek ezekben a órákban épp a hajnali miséjükhöz készülnek. 

 

Hatalmas kapu előtt fékeztünk. Leginkább az egri vár bejáratára emlékeztetett. Csengettünk, kopogtunk, kiabáltunk -  de  mindhiába. Félórás próbálkozás után épp kezdtük feladni a reményt, hogy bejutunk, amikor a sztráda felől motorzúgást hozott a szél. Vagy csak hallucináció volt? Ott motorzúgás, ahol az utakon napokig nem jár semmi és senki? Ám a következő pillanatban egy zarándokokat szállító autóbusz érkezett és a kapu előttük azonnal feltárult, feltárult  és a mögötte kavargó sötétség bennünket is befogadott. Soha életemben nem tapasztaltam ilyet: hallottam neszeket, éreztem suhanásokat, de semmit, de semmit nem láttam.  Amikor Győző a szentélyükbe vezető folyosó előtt szólt, hogy vegyük le a cipőnket, el is fogott a kétség, hogy visszafele megtalálom-e őket?  

 

A szentélyben néhány szerzetes jött-ment, imádkozott, fekete kapucnis csuhában, közömbös arckifejezéssel, tudomást sem szerezve ottlétünkről.  Bár néha rám néztek, de megvagyok róla győződve, nem láttak, nem érzékeltek bennünket - megdöbbentően furcsa érzés volt.

 

Magasan járt a Nap az égen, amikor Hurgadába értünk. Hurgada egy nagyon kedvelt üdülőhely, gyönyörű hófehér szállodáival, szépen gondozott strandjaival, a hazai túristák búvárparadicsoma. Az egyik szálloda éttermében megreggeliztünk, megmosakodtunk a zuhanyzóval is felszerelt mosdóban, majd irány a strand. A parton még csak néhány üdülővendég lézengett, kedvünkre válogathattunk a napágyak között, ezeken aludtuk  ki az éjszaka látomásait, fáradalmait. Délután két óra lehetett,  ezidő alatt Magyarországon  rideg, kemény tél,  mi viszont a lassan elviselhetetlen hőségre ébredtünk. Elhatároztuk, hogy megebédelünk és folytatjuk az utat, hiszen a "java" még hátra volt.  A parkolónál azonban meglepetés fogadott. A Toyota mellett egy kék színű arab busz állt, oldalán géppuska-sorozat számtalan sebhelye éktelenkedett.  Szemmel látható valóság arról, amiről addig csak a  tudósításokból olvashattam. Az országban számtalan helyi háború dúl, a fundamentalisták és az iszlamisták véres testvérháborúja. Az út eddigi szakasza békés és veszélytelen volt,  ám a fiúk elmesélték, hogy  Luxor előtt, Quenán kell majd áthajtanuk, ahol eddigi hírügynökségi (a köz előtt azonban elhallgatott) adatok alapján, már 12 túrista vesztette életét.  Őszintén szólva megfordult velem a világ. 

 

Már alaposan beesteledett, amikor a quenai térséghez érkeztünk. A falu előtt kis kőhíd, rajta számtalan fekete egyenruhás, állig felfegyverzett férfi őrködött. Megálljt parancsoltak, átkutattak bennünket, miközben gondosan megszámolták, hányan vagyunk és az eredményről értesítették a parancsnokságot. (Amikor elhagytuk a kb. 50 km hosszú falut, a kivezető chakpointon  újra megszámoltak bennünket, hogy útközben nem ért-e veszteség, megúsztuk-e valamennyien a "kalandot"?!)  Védelmünkre azonban adtak egy "felvezető autót", egy katonai dzsip-félét, amin öt fekete kommandós ült. Hárman velünk szemben, lábukat lelógatva a kocsi nyitott platójáról, puskájukat egyenesen nekünk szegezve - semmivel sem volt megnyugtatóbb, mint az útmenti cukornádasban lapuló "ellenség".  Vagy 30 kilométeres sebességgel "száguldottunk", én pedig közben erősen fohászkodtam, hogy a köves-kavicsos úton a rázkódástól nehogy megránduljon valamelyikük ravaszra feszített ujja, mert az ugye, végzetes is lehet.

 

Érdekes módon azonban nem féltünk, sőt, vidáman hecceltük egymást, nevetgéltünk. Azonban volt mégis egy pillanat, amikor elakadt a lélegzetem.  Helyzetünkről teljesen megfeledkezve  Klárinak jött  egy kósza ötlete, hogy lefényképezi az előttünk haladó harcosokat. Szerencsére Győző azonnal kapcsolt és megmentette az életünket! Nem nehéz elképzelni, mi történt volna, ha a vaku felvillanó fényét, a cukornádasból egy fegyver torkolat-tüzének vélik az ott lapulók.

 

Jó egy órát utaztunk, amikor teljesen váratlanul és észrevétlenül eltünt előlünk a védelmünket ellátó dzsipautó.

 

 Megérkeztünk Luxorba.