A gízai szálloda, a Grand Hotel, ahol megszálltam, mielőtt tovább utaztam volna Luxorba, egy százéves, patinás nagy szálloda volt - valószínűleg 1922-ben már Howard Carterék (Tutenkhamon sírjának felfedezői) is itt lakhattak, anno. Ennek megfelelően nagy áhítattal léptem át a szobám ajtaján. Ennek az útnak az előzménye az volt, hogy alkalmam nyílt a Kepes KFT-nek (Kepes András) is beszámolni az első ásatási kalandomról, ő pedig úgy határozott, ez bizony akkora szenzáció (mármint maga az ásatás és a körülmények), hogy megér egy adást az Apropo! sorozatban. Megbeszéltük a forgatás időpontját, helyét, melyik utazási irodával megyünk stb. - én pedig nem kis büszkeséggel "dicsekedtem fűnek-fának", hogy a Kepessel utazom! Sajnos, azonban hamar kiderült, hogy Kepes forgatásai csupán egyszemélyesek, se operatőr, se asszisztens, senki sem jár vele, mert mindent egyedül szeret csinálni. Így aztán ezúttal (is) egyedül utaztam...
Visszatérve a gízai szállodába; mivel utoljára a repülőn ettem, farkas éhesen indultam el felfedezni az éttermet, egyáltalán nem volt ínyemre az arab pincér hosszas - igaz, nagyon kedves - érdeklődése a személyem iránt.
Végül aztán nehezen, de sikerült egy nagy tál paradicsomos-sajtos makarónit rendelni - azért "csak" makarónit, mert az étlapon a többi "fantázia dús" elnevezésű kajákról fogalmam sem volt, mit rejthetnek - alig vártam., hogy megérkezzen. de végre megérkezett, de ahogy ránéztem a gőzölgő tésztára, meghűlt bennem a vér: a makaróni halom csúcsa felé, az egyik szál tésztába kapaszkodva, egy kétségbeesett óriás-csótány araszolt felfelé. Nem, nem sikítottam. Nem is ugrottam fel székestől. Mégcsak meg se rezzentem. Ugyanis a látványtól teljeses lebénultam. Azt hiszem, pár perc múlva is csak artikulátlan szájtátogatással hívtam a pincért és mivel a probléma tárgya továbbra sem tágított a tányéromból, ő viszonylag hamar rájött a meglehetősen idétlennek tűnő viselkedésem miértjére.
Ezután hirtelen felgyorsultak az események:
- a pincér a tányérommal lóhalálában el,
- a konyha séf "jajveszékelve" (mintha legalábbis az ő tányérjában lett volna a dög) konyhából ki,
- a szálloda IGAZGATÓJA irodájából elém,
azaz fél percen belül már mindenki az asztalomnál tüsténkedett, akkora feltűnést keltve, amekkorát legszörnyűbb álmaimban sem tudtam volna elképzelni. A hatalmas hajlongások és bocsánatkérések közepette felajánlottak egy szuper extra a' la carte, ami csak jól esik-fogást - amit én (én? dehogyis én - a forgó gyomrom) persze köszönettel visszautasított. A visszautasítás viszont nem várt fordulatot hozott, a kórus még hangosabbá vált, persze, ha ezt tudom, azonnal mindent elfogadok. Egyszóval újra kezdték a bocsánatkérési ceremóniát, és mindaddig abba se hagyták, még bele nem egyeztem legalább egy falatnyi mézes süteménybe.
Arról azóta sem érkezett hír, hogy a szálloda séfje, és az igazgató az eset miatt lemondott - pedig esküszöm, ezek után azon sem csodálkoztam volna.
A későbbiek folyamán persze már nem okoztak különösebb megrázkódtatást a hasonló szituációk, aki járt már a Közel-Keleten, tudja, hogy mennyi mindentől meg lehet betegedni, illetve azt is, hogy szinte mindenki el-elkapja a szokásos "egynapos hasmenést", hányást. Bár azt is tudni kell, hogy az igen kellemetlen tünetek ellenére, ez ott egyáltalán nem jár levertséggel, gyengeséggel, mint az itthoni fajtái. És persze nem is úgy állnak hozzá a helyiek, mint mi "kényeskedő külföldiek".
Kissé morbid illusztrációja ennek például, hogy amikor Győzőnek egyik reggel épp az egy kifőzde kellős közepén fordult vissza a gyomra, olyan hirtelen, hogy esélye sem volt az asztaltól időben felugrani, senki sem utálkozott, senki sem volt felháborodva, sőt! Egy távoli asztaltól valaki még biztatta is: hányj csak fiam, legalább meggyógyulsz! A tulaj pedig nemes egyszerűséggel hozott egy vödör homokot, rászórta, fellapátolta és már senki nem is emlékezett a dologra.
Ettől sokkal kellemetlenebbek a skorpió, vagy egyéb csípések. Az egyik ásatási szezon alatt Rezsőt érte a "megtiszteltetés", hogy átélje, és szerencsére túl is élje az ezzel járó megpróbáltatásokat. A szerencséjét pedig kizárólag annak köszönheti, hogy megtalálta, és jól meg is nézte a bogarat, ami belemart. Mert hiába volt a feje már akkora, mint egy léggömb, hiába vörösödött és fulldoklott, addig, amíg a kórházi orvosnak LE NEM RAJZOLTA, hogy milyen bogár csípte meg, nem tudtak neki ellenszert adni. (kérem, aki Egyiptomban jár, és nem tud jól rajzolni, ne felejtse majd lefényképezni azt a dögöt, ami megharapja!)
Grand Hotel - és ami a tányérban van