Hazaút - megpróbáltatásokkal

Kairó és Luxor között  belföldi repülőjáratot üzemeltet az Egypt Air légitársaság.  Igaz, csak naponta egy alaklommal, de az az egy gép egy hatalmas légibusz, akkora utastérrel, amilyet én még addig nem láttam. Nem csak két oldalon vannak ülések, hanem a kettő között is van még négy(!) sor!  Végignézve a belső téren, olyan volt, mintha legalábbis az Erkel Színház zsúfort nézőterét látom.  Az utasok zöme általában japán, de a tehetősebb helyi lakosok is előszeretettel "ugranak fel" a fővárosba az alig 1 óra utazási idő miatt ezekkel a járatokkal.

Egyik alkalommal Rezsőék felajánlották, hogy hajnalra elküldik újdonsült taxis barátjukat értem, hogy hajnalban "grátisz" kivigyen a repülőtérre. Azonban valami hiba csúszott a számításba, mert már vagy fél órája üldögéltem a szálloda elött a bőröndömön, de a híres barát csak nem akart megérkezni. Jobb(és idő)híján, kénytelen voltam az utcában sorakozó, öreg, viharvert, nagy batár kocsik közül választani magamnak alkalmi taxisörfőrt. A turbános bácsi, a sofőr, hasonló kaliberű volt, mint az autó (öreg és viharvert), de nagyon készséges és kedves. Segített bepakolni, majd  "hatalmas" sebességgel" (úgy 40/km/h) elindultunk a városból kivezető út felé. Ahogy  már megszoktam, a rádióból vidám zene üvöltött, és "ahogy kell", a belső teret is azonnal elöntötte a gomolygó cigaretta füst. (Egyiptom, Tunézia stb. mind erős dohányos ország, igaz legalább mint köztudott, alkoholt EGYÁLTALÁN NEM isznak)

Visszatérve, tehát mentünk a reptér felé, és ebben az igazi arab fílingben, engem  mint szinte minden esetben, most is elöntött a vágyakozás, hogy visszafordítsam az idő kerekét. De menni kellett, én pedig az érzéseimben elmerülve, kellemes félálomba szenderültem, mikor khöfff, meg khrrr és zotty egyszercsak,  kilehelte a lelkét, és leállt alattunk a csotrogány... A taxis bácsin egyáltalán nem látszott  izgalom, vagy meglepetés, akkurátusan-öregesen kiszállt a kocsiból, felhajtotta a motorháztetőt, majd a világ legnagyobb nyugalmával közölte: "no petrol", és  visszaült a volán mögé.

Vele ellentétben én viszont a hajam téptem, és hisztiztem, hogy embeeer, másfél óra múlva indul a gépeeeem!, de ő erre is csak a vállát rángatta, hogy "ez Allah akarata" és egykedvűen cigizett tovább:) Európai viszonylatban ilyenkor az ember első dolga, hogy kiáll az útra stoppolni, na, de ott, akkor nem hogy egy autó, de még egy nyamvadt teve, vagy szamár sem járt. 

Óráknak tűnt, valójában azonban talán csak 5-10 perc után szerencsére végül a bácsi kellőképpen kiélvezte a műsort, mert  valahonnan előkotort egy koszos kólásüveget,  némi "tartalék benzinnel"  és nagy bazsalygások közepette feltöltötte vele a tankot.

(Mindezt később ő úgy mesélte a fiúknak, hogy  az úton "egy kicsit megviccelt engem" - hát, Isten óvjon mindenkit az arabok poénjától:))

Azért lassan csak megérkeztünk a belföldi repülőtérre. Persze már javában tartott a beszállás, így aztán rohantam én is becsekkolni. A vámvizsgálaton azonban utamat állták, nem túl barátságosan a képernyőre mutogatva, bevittek a "motozó szobába". Ott az egyik tiszt addig hadonászott, még rájöttem, ki kell nyitnom a bőröndöt, mert valami rettenetesen oda nem illőt láttak benne, és egyébként már én is kiváncsi voltam, mit akarhatok kicsempészni az országból. A vámtiszt gyakorlott mozdulattal azonnal benyúlt és a koszos fehérneműk, homokos tornacipők és egyéb tapogatásra nem túl csábító holmik közül kiemelte azt a "műkincset", az alig 10 centis kis kőmúmiát, amit az egyik faluban egy 5-6 éves  mezítlábas fiúcskától vettem, potom 10 poundért.

Az arab piacokon is árulnak ilyemit, tökéletesen hamisított "évezredes" köveket, teljesen legálisan! Tucatszám gyártják az "eredeti" kőmúmiákat a helyi kőfaragók, amit eladás előtt (szószerint!) megetetnek a tehénnel, hogy a tehénbendőben 'megmart' szobrocska patinás, azaz megfelelően ütött-kopott legyen.

 Egyszóval tisztában voltam vele, hogy Egyiptomból és más arab országokból, egy homokrögöt sem szabad kivinni (Tunéziában még  a tengerparton összegyűjtött kagylókat is elkobozzák a vámosok!)), csak azzal nem voltam tisztában, hogy a vámosok ennyire nem értenek a régészeti ereklyékhez. Mindenesetre a kis szobrocskát elvitték egy másik szobába, ahol gondolom mások is megvizsgálták, megszakértették, végül szerencsémre valaki kimondta a számomra boldogító igent, és nagy nehezen elengedtek.

Viszont az idő elment, és ha nem történik (aznap a harmadik!)  újabb "rendkívüli esemény", én bizony régen lekéstem volna a felszállást. De történt. (és elárulom, azon a napon még ez sem az utolsó volt!) Hogy nemzetközi viszonylatban mi volt a háttér, most nem mennék bele, a lényeg, hogy a gépem egyáltalán nem volt még a levegőben, sőt,  úgy tűnt, egy ideig nem is lesz, mert az utasok ott sorakoztak a repülőtér betonján, 6-8 fegyveres katona (és katona nő!) fogságában. Épp akkor értem oda, amikor a tömeget szétválasztották, jobbra a férfiakat terelték, balra a nőket - és elkezdték (a katonanők a nőket, a katonák pedig a férfiakat) minden szemérem nélkül, elképesztő alapossággal motozni.

Jó nagy késéssel érkeztünk meg Kairóba, de az arabok becsületére legyen mondva, minden nemzetközi járatot visszatartottak, így a budapestit is, elvileg tehát nem kellett attól tartanom, hogy lekésem a csatlakozást. Elvileg. Gyakorlatilag pedig az történt, hogy valahányszor megpróbáltam kijutni az épületből, előbukkant egy biztonsági őr, és kedvesen gesztikulálva, de  ellentmondást nem tűrően visszatoloncolt. (a belföldi járat nem oda érkezik, ahonnan a  nemzetközi járatok indulnak, tehát valahogyan át kellett volna jutnom a másik terminálra)

Persze a hatalmas nyüzsiben a hangosbemondót nem hallottam, de ha hallottam volna sem biztos, hogy megértem, hacsak nem magyarul mondja, hogy a késés miatt most kivételesen nem kell átmenni a másik épületbe, hanem egyenesen, a repülőtér betonján keresztül kísérik az utasokat a megfelelő járathoz. De mondom, én erről mit sem tudtam, így mint a kisegér a labirintusban, hol az egyik, hol  a másik kijáraton akartam "megszökni". Szerencsémre egy idő után feltűnhettem a biztonsági szolgálatnak, mert az utolsó percben valaki karonragadott, és a budapesti járat lépcsőjéig el sem engedett. Kiderült, akkor már a közel 200 utas egyedül engem várt (hála az utaslistás rendszernek, hogy várt, és nem hagyott ott!), mert ahogy becsukódott a hátam mögött a gép ajtaja, indultunk.

(további "élmények" aznap már nem voltak, kivéve talán, hogy a gépen  - életemben először és utoljára - az utaskísérők mindenkit egyenként befújtak valamivel, azaz ... mit szépítsem, lefertőtlenítettek)