A gízai szálloda, a Grand Hotel, ahová a Kepes Kft.szobát foglalt, egy százéves, patinás nagy szálloda volt - valószínűleg 1922-ben már Howard Carterék (Tutenkhamon megtalálója) is itt lakhattak, anno. Ennek megfelelően nagy áhítattal léptem át a szobám ajtaján, valószínűleg "saját erőből" erre soha sem kerülhetett volna sor. A foglalás előzménye, hogy alkalmam nyilt rá, hogy Kepes Andrásnak is beszámoljak az ásatás részleteiről, ő pedig úgy határozott, ez bizony akkora szenzáció, hogy megér egy adást az Apropo! sorozatban. Megbeszéltük a forgatás időpontját, helyét, melyik utazási irodával megyünk stb. - én pedig nem kis büszkeséggel "dicsekedtem fűnek-fának", hogy a Kepessel utazom! Sajnos, hamar kiderült, Kepes forgatásai csupán egyszemélyesek, se operatőr, se asszisztens, senki sem jár vele, mindent önmaga szeret csinálni. Így aztán ezúttal (is) egyedül utaztam.
Visszatérve a gízai szállodába; mivel utoljára a repülőn ettem, farkas éhesen indultam el felfedezni az éttermet, egyáltalán nem volt ínyemre az arab pincér hosszas - igaz, nagyon kedves - érdeklődése a személyem iránt.
Végül sikerült azonban egy nagy tál paradicsomos-sajtos makarónit rendelni - azért "csak" makarónit, mert az étlapon a többi "fantázia dús" elnevezésű kajákról fogalmam sem volt, mit rejthetnek.Végre megérkezett a hőn áhított ebédem, és bennem meghűlt a vér, ahogy ránéztem: a makaróni halom csúcsa felé, az egyik szál tésztába kapaszkodva, egy kétségbeesett óriás-csótány araszolt felfelé...Nem, nem sikítottam. Nem is ugrottam fel székestől. Mégcsak meg se rezzentem. Ugyanis a látványtól teljeses lebénultam. Azt hiszem, pár perc múlva is csak artikulátlan szájtátogatással hívtam a pincért és mivel a probléma tárgya továbbra sem tágított a tányéromból, ő viszonylag hamar rájött a meglehetősen idétlennek tűnő viselkedésem miértjére.
Ezután hirtelen felgyorsultak az események:
- a pincér a tányérommal lóhalálában el,
- a konyha séf "jajveszékelve" (mintha legalábbis az ő tányérjában lett volna a dög) konyhából ki,
- a szálloda IGAZGATÓJA irodájából elém,
azaz fél percen belül már mindenki az asztalomnál tüsténkedett, akkora feltűnést keltve, amekkorát legszörnyűbb álmaimban sem tudtam volna elképzelni. A hatalmas hajlongások és bocsánatkérések közepette felajánlottak egy szuper extra a' la carte, ami csak jól esik-fogást - amit én (én? dehogyis én - a forgó gyomrom) persze köszönettel visszautasított. A visszautasítás azonban nem várt fordulatot hozott, ha tudtam volna, hogy ez csak újabb olaj a tűzre azonnal mindent elfogadok. Egyszóval újra kezdték a bocsánatkérési ceremóniát, és mindaddig abba se hagyták, még bele nem egyeztem legalább egy falatnyi mézes süteménybe.
Arról azóta sem érkezett hír, hogy a szálloda séfje, és az igazgató az eset miatt lemondott - pedig esküszöm, nem csodálkoztam volna.
(most pedig kattints a Sztorik, érdekességek, furcasságok fülre, és válaszd ki a következő történetet:))
Grand Hotel - és ami a tányérban van