Talpig csadorban

Rövid időn belül már rutinosan mozogtam Luxor utcáin, és már bátran éltem  a helyiek odaadó segítőkészségével is, sőt egyszer-egyszer vissza is éltem vele. Valahányszor kiléptem a szálloda ajtaján, az ott bámészkodó helyiek kedvesen üdvözöltek: hogy vagy, szép vagy, mit segítsek neked? - ez mindennap elhangzott. Egyik alkalommal elhatároztam, hogy olyasmit fogok kérni, amire nélkülük tényleg semmiképpen nem lenne lehetőségem. Az ajánlkozók közül kiválasztottam egy fiatal, értelmesnek tűnő fiút, és kiadtam az aznapi feladatot: légyszíves vigyél engem  egy mecsetbe, mert szeretném BELÜLRŐL látni. (Köztudott,  a mecseteket csak férfiak látogathatják, nő oda soha be nem teheti a lábát.) Leendő idegenvezetőm is vakarta a fejét az ötlettől, látszott, jól meglepte és  komoly feladat elé állítja ebbéli kívánságom, de én nem tágítottam.

Ő sem  akart lemondani a napi baksisról, és arról sem, hogy akár egy fél napig is együtt járkálhat egy európai nővel  (ez hatalmas megtiszteltetés számukra, ilyenkor  büszkén feszítenek, és minden ismerősnek, még ha az a túloldalon van is, jó  hangosan odaköszönnek, hogy lehetőleg minél többen lássák őket ebben a pozíciójukban), szóval úgy döntött, dehogy adja fel, még akkor sem, ha emiatt Allah valószínűleg neheztelni fog rá. 

Végül aztán, ha kicsit bizonytalanul is, de elindultunk. Mentünk és mentünk,  annyit gyalogoltunk, hogy már kezdtem azt hinni, csak kamu-köröket írunk, valójában pedig fogalma sincs szegény fejének,  hol és hogyan fogja teljesíteni a kívánságomat. Egyszer csak kiértünk a város széléhez, oda ahol  túrista, azaz fehér ember,  még sose járt, majd egy keskeny kis utcácskán befordulva hirtelen előtűnt az úticél, egy kissé omladozó vakolatú, kedves kis minaret.

Ali (nem tudom így hívták-e, de mivel szinte minden fiút Alinak hívnak, én így szólítottam) intett, hogy várjak az ajtóban, majd gyorsan ledobta a cipőit és eltűnt a szemem elől. Így utólag visszagondolva meglepődöm magamon, de akkor eszembe sem jutott, hogy lámcsak itt vagyok a világ végén, egyedül, szőke nőként az arabok 'legbelső bugyraiban', szóval istenbizony, eszembe se jutott, hogy  mi minden történhetne itt velem. Nem, mert már ismertem és  tapasztaltam is, hogy a legendák ellenére semmiféle veszély nem fenyeget; sehol a világon olyan biztonságban nem érezhetem magam, mint  ott, ahol sokévi börtön és verés jár annak, aki miatt egy fehérembernek a haja szála görbül. ( Mert bizony jó, ha mindenki tisztába van vele, a  merényleteket NEM a bennszülött arabok hajtják, hajtották végre, és főleg nem a saját városukban, hanem a világban szétszéledt, erre a nyugatiak által kiképzett "szakadárok"!) Ha egy helyi ember meglopna egy turistát, a hír Európától Amerikáig eljutna, kevesebb turista jönne, kevesebb lenne a bevétel, vagy a családok elveszítenék a munkájukat - vagyis a turista, egy  aranyat tojó tyúk számukra, akire ezért jobban vigyáznak, mint a szemük fényére.

Ezalatt Ali el-, majd egyszercsak feltűnt a mecset ajtajában, rámutatott a lerúgott cipőjére, majd az enyémre, azonnal megértettem, hogy ha levettem a cipőmet, hurrá! máris bemehetek!

Egy ütött-kopott aulába léptünk, sehol egy szék, vagy pad nem volt, helyette groteszk ellentétben a máladozó vakolatú, dísztelen falakkal, a földön szebbnél szebb, fényesre tisztított szőnyegek sorakoztak. De sorakozott ott más is... A terem oldalában wc-ék, rozsdás csapok, töredezett mosdó kagylók. Ezen  aztán jól meglepődtem,  percekig még kérdezni sem tudtam semmit. Viszont amikor megjött a magyarázat, már kicsit elszégyelltem magam, de tény, erre tényleg nem  számítottam, amikor hatalmas áhítattal a szívemben, beléptem a mecset ajtaján.

Magyarázat pedig teljesen kézenfekvő: senki sem járulhat Allah szeme elé az ő házában addig, amíg előtte külsőleg és belsőleg meg nem tisztul. Ezért ima előtt mindenkinek meg kell mosnia a két lábát, kezét  és a fülét is. (ez utóbbit nem tudom miért, de való igaz, a szertartáshoz a fülmosás is szorosan hozzátartozik) De előtte még a wc-t is használnia kell.

Tehát Ali kézzel-lábban, hatalmas elánnal magyarázta a dolgokat, én pedig sűrűn igyekeztem megörökíteni a látottakat. Ám ekkor  hirtelen  "megnyílt a fal", és (látszólag a falból, valójában egy titkos ajtó mögül) előtört a minaret ezer éves, ám annál fürgébb és hagosabb imámja. Vészjósló tekintettel nézett ránk és  hatalmas hangon ordibált - persze természetesen nem velem, hanem a kísérőmmel. Nekem legalábbis úgy tűnt, hogy iszonyúan veszekszik. Pedig nem erről volt szó. Egyszerűen az arabok így "társalognak". Minden indulatok nélkül is hangosan és pergő nyelvvel. Aztán a bácsi, ahogy jött, úgy el is tűnt  és a következő pillanatban már hozta is a "megbeszélés" tárgyát, egy gyönyörű, hófehér csadort! Sajnos, igaza volt: elkövettem a legnagyobb bűnt, amit ott el lehetett követni! Meztelen vállal, és főleg kendő nélkül léptem az ima házba! (ha már egyáltalán nő létemre odamerészkedtem, legalább ennyi előrelátás valóban lehetett volna bennem!) 

Ám jellemzően ő nem küldött ki, nem átkozott meg, nem kívánta a halálomat. Nem - helyette  türelmesen beöltöztetett, szakavatott kezekkel elsimította a fejemen a kendőt,  és miután mindezzel megvolt, már mosolyogva vette át a kamerát, hogy még egy képet is készítsen rólunk. (sajnos, csak egyet, és azt az egy képet a következő utamon, anélkül, hogy előtte itthon másolatot csináltattam volna,  Alinak ajándékoztam) 

Mindenesetre boldog és büszke, egyedüli nő vagyok, aki Luxor városában egy olyan mecsetben járt, ahová mindaddig csak férfi tehette be a lábát!