Segítek, ha akarod, ha nem

Mint minden nő (nagy tisztelet a kivételnek!), én is nagyon rosszul téjékozódom. Van aki bevallja, van aki tagadja, én bevallom, és számolok is vele. Luxorban  eleinte nem is nagyon hagytam el a szállodát addig, amíg a "fiúk" munkaideje le nem járt, inkább olvastam, vagy napoztam a tetőteraszon, a medence mellett. Szerencsére ez a kényszerpihenő azonban csak 1-2 napig tartott, Győzőék mellett ugyanis nagyon hamar megtanultam, hogy erre az óvatosságra semmi szükség. Első dolguk volt elfelejtetni velem az előítéleteket, amiket azok az európaiak terjesztenek, minden ok nélkül, akik soha életükben nem éltek még arabok között. (ebben az esetben 'arabok' alatt a bennszülött őslakosokat értem persze, nem a Kecskeméti utcában valutázó honfitársaikat)

   Egyik délelőtt el is határoztam, hogy felkeresem a helyi piacot. Kis útbaigazítás után elindultam a Nílus mentén, gondoltam, amíg a folyót látom, addig biztosan visszatalálok, mint Juliska és Jancsi a leszórt magok nyomán. Rá is bukkantam a nyüzsgő sokaságra.

  És csak mentem, és mentem, mindent látni akartam, és persze, ahogy ennek lennie kellett, egyszercsak észrevettem, hogy már sehol, semmilyen irányból nem látom a folyót...  Bár merre indultam, a piacnak sem akart vége lenni, mintha egy végtelenített területen bolyonganék. Az árusokat pedig nem mertem megkérdezni, mert emlékeztem Győzőék intelmeire, miszerint az arabok annyira kedvesek és készségesek, hogy akkor is 'útbaigazítanak', ha elképzelésük sincs arról, amit kérdeztél.

Álljon itt erre két példa:

akkor még telefonfülkékből, vagy a postáról tudtunk csak telefonálni, így egyik este elsétáltunk a  helyi nemzetközi hívásokra is alkalmas központi híváscentrumba. Rengeteg fülke volt, ennek ellenére úgy tűnt, akár órákig is várhatunk a sorunkra. (a hívások díja a nyugati turisták számára elenyésző volt, így némelyek 'órákig' beszélgettek, nem kis bosszúságunkra)  Ahogy ott álldogáltunk, tanakodtunk, várjunk, vagy menjünk, egy kisfiú toppant elénk. Azt mondta kis baksisért elvisz bennünket egy üres fülkéhez, csak mondjuk meg, hová akarunk telefonálni. (nem minden fülkéből lehetett minden országot, várost elérni) Rezsőék persze nem  vették komolyan a kissrácot, így azt mondták neki: Alsócsajágröcsögére... A kis segtőnk elgondolkozott,  de a következő pillanatban felcsillant a szeme, mint aki pontosan képben van, és intett, hogy 'ok.,már tudom,  mehetünk'.

A másik hasonló szituációnál nem voltam ott, de készséggel aláírom, hogy így történt: volt szerkesztőnk az MTI-ből, szintén meglátogatta az ásatásokat. Egyik alkalommal egy konkrét étterembe szerettek volna eljutni, de fogalmuk sem volt, hogy a megadott utca merre található. Tanácstalanul álldogáltak egy forgalmas kereszteződésben, amikor egy buzgó kedves turbános bácsi toppant melléjük. 

- Mit kerestek barátaim? - kérdezte.

Győzőék pedig kis kaján vigyorral a következőt válaszolták:

- A 'Kecskeméti utcát" keressük, tudnál nekünk segíteni?

Mondanom sem kell, a bácsi máris intett, hogy 'igen, tudom hol van, csak gyertek velem!'

Visszatérve a luxori piachoz, és hozzám, a fentiek fényében tehát kicsit  kétségbe estem, de hamar felfedeztem egy, a körülményekhez képest korszerűnek mondható cipőboltot, és bízva a gondviselésben, ott kértem segítséget.

Ezután olyasmi történt, ami persze magyarországi viszonylatokban soha sem fordulhatna elő: a boltot vezető arab családfő kiterelte a bent lévő néhány bámészkodó vevő-jelöltjét az üzletből, kitette a rögtön jövök (vagy valami hasonló) táblát az ajtóra, majdés a nap vélhetően legforgalmasabb időszakában, simán BEZÁRT miattam! Ezután kedvesen karon fogott, és számára a világ legtermészetesebb módján, visszakísért, egészen a szálloda bejáratáig.